Három évvel azután, hogy a férjem elhagyott a középiskolai barátnőm miatt, találkoztunk egy benzinkúton, és nem bírtam abbahagyni a mosolygást.
A férjem a barátnőm miatt hagyott ott, miután elvetéltem három évvel később találkoztam velük a benzinkúton, és nem tudtam megállni…
Amikor a férjem kezdett távolodni, a legjobb barátnőmhöz fordultam vigaszért. Azt mondta, túlreagálom. Kiderült, hogy nem. De három év múlva a sors megengedte, hogy lássam a csalásuk következményeit. Mindig azt hittem, a megcsalás másokkal történik olvasod a drámai sztorikat az interneten, vagy hallod, mint családi titkot a vacsoraasztalnál. De velem nem. Velünk biztosan nem. Öt éven át én és László építettük közös életünket. Nem volt luxus, de a miénk volt filmes esték a kanapén, vasárnapi reggelek kávézókban, viccek, amiket csak mi értettünk. És egész idő alatt ott volt Réka a legjobb barátnőm gimióta, a testvérem mindenben, csak vér szerint nem. Minden fontos pillanatban mellettem volt, még az esküvőmön is, mint koszorúslány, kezemet fogva és örömtől könnyezve.
Amikor teherbe estem, azt hittem, ez csak egy újabb fejezete tökéletes életünknek. Aztán László megváltozott. Először apróságok többet maradt munka után, mosolya nem ért el a szeméig. Aztán minden rosszabb lett. Alig nézett rám. A beszélgetéseink egyhangúvá váltak. Éjszaka hátat fordított, mintha ott sem lennék. Nem értettem, mi történik. Kimerült voltam, a terhességi hormonoktól törékenyen próbáltam megjavítani, ami összeomlott köztünk. Ezért Rékához fordultam.
Nem tudom, mi folyik itt suttogtam a telefonba, összekuporodva a sötétben, míg László nyugodtan aludt mellettem. Úgy érzem, mintha már el is hagyott volna.
Zsófi, túldramatizálod mondta gyengéden. Szeret téged. Csak stresszel.
Szerettem volna hinni neki.
De a folyamatos feszültség álmatlan éjszakák, szorongás, magány, annak ellenére, hogy házas voltam szétszakított. Aztán egy reggel éles hasi fájdalommal ébredtem. Este már a kórházban voltam, és néztem, ahogy az orrca száját mozgatja, de nem hallottam egy szót sem. Nincs szívverés. Nincs baba. Azt mondják, a gyász hullámokban jön. Az enyém lavinaként zúdult rám. A vetélés összetört, de László? Ő már elveszett volt. A kórházi ágy mellett ült, hideg, néma, nem fogta meg a kezem, nem mondott egy vigasztaló szót sem. Csak ült, mint aki a buszt várja, nem pedig a gyászát éli. Egy hónap múlva végül kimondta a szavakat, amit szerintem hetekig gyakorolt.
Nem vagyok boldog többé, Zsófi.
És ennyi volt. Magyarázat nélkül, érzelem nélkül. Üres szavak.
A nap, amikor László elment, nem hozott haragot, sírást vagy könyörgést. Csak jéghideg csendet.
Nem vagyok boldog többé, Zsófi.
A blinkelőkkel villogtam, miközben a konyhaasztalnál ültem vele szemben. Szavai mint egy kő nehezedtek a mellkasomra.
Mi? remegett a hangom.
Sóhajtott, és a homlokát dörzsölgette, mintha én lennék a probléma.
Csak nem érzek semmit. Már régóta.
Régóta.
Lenyeltem a könnyeimet.
Attól kezdve, hogy elvetéltem?
Az állizmai megfeszültek.
Nem erről van szó.
A hazugság majdnem nevetséges volt.
Ránéztem, remélve, hogy látok valamit bűntudatot, bánatot, bármit. De csak ült, fel sem emelve a szemét.
Ennyi az egész? Öt év, és csak kisétálsz? Ökl
