A repülőtéri vásár területe Békésmegye szívében mindig is zajos, nyüzsgő és kissé túl nagy volt egy olyan csendes, törékeny lánynak, mint Tóth Zsófi. A nyár kegyetlenül perzselte a kavicsot, a forró levegő súlyosként lógott a vállakon. A hullámvasút zizegése keveredett a kolbászszaggal. Árusok kiabálták a cukorkukoricát és a lottószelvényeket, míg a főpavilonból a kalapács ütemes kopogása hallatszott. Ott, a nap legfontosabb eseményének központjában, Zsófi nyolc éves volt, és egy szót sem szólt november óta, attól a naptól kezdve, amikor két egyenruhás tiszt jelent meg a kertjükben, és a világa ezermilliárd darabba tört. Édesanyja, Tóth Hanna rendőrtiszt, nem tért vissza. “Szolgálati közben elhunyt” írták az újságok, olyan végső szavakkal, amelyek nem hagytak helyet kérdéseknek vagy reménynek. Azóta Zsófi hangja eltűnt, elbújt a teste egy zugába, ahova még ő maga sem tudott elérni.
De azon a reggelen Zsófi hajnal előtt felébredt egy szokatlanul erős mellkasi fájdalomra. Azonnal a poros üvegedényhez ment, amit érmékkel teli tartott, mert még elég kicsi volt ahhoz, hogy mindent megőrizzen benne. Születésnapi tízforintosok, citromádézésből szerzett kétszázforintosok, anyától kapott ezüst ötforintosok. Kétszer számolta át: ötezerkétszáz forint és néhány huszonöt forintos. Szorosan a hátizsákjába rejtette, és várt az ajtóban.
Rékai Márta, anyja párja, próbálta lebeszélni: “Ó, Zsófi, drágám, nem kell elmenned arra az árverésre” mondta térdelve, fáradt szemével, amely valaha olyan életteli volt. “Ott nem fogod megtalálni, amit keresel. Főzzünk inkább palacsintát, jó?” De Zsófi megrázta a fejét, tekintete Márta gyűrűjébe kapaszkodott, amely reggeli fényben csillogott. Az aranygyűrű most már túl nagy volt remegő ujján. Tóth Balázs, Zsófi mostohaapja, félrevonult, a telefonját babrálva, próbálta elrejteni idegességét. Nem tudta, hogyan segítsen a temetés óta, legfeljebb annyit mondott: “Gyerünk, Zsófi, tovább kell lépned, különben nem tudsz élni.” Néha ezért gyűlölte. De néha még ehhez is gyenge volt. Csendben indultak el, Márta rozzant Suzukija potyogott a vidám utakon, minden kátyú megremegtette Zsófi kezét. Mikor megérkeztek a parkolóba, Márta meghajolt és suttogva mondta: “Bármi is történik, szeretlek, rendben?” Zsófi a térdeit bámulta, mikor a hátsó ajtó becsapódott. A vásár levegője azonnal megcsapta: popcorn, széna, izzadság és izzó fém szaga.
A pavilonban az emberek zsúfolódtak a színpad felé néző fapadok körül. Néhány egyenruhás tiszt állt elöl, nyilvánvalóan kínosan. Az oldalon egyetlen fém ketrec állt egy kézzel írt táblával: “Kivonva az értékesítésből segédőr kutyák.” És ott volt: Büki, az egyetlen dolog, ami még valóságosnak tűnt Zsófi számára anyjából. Nem emlék, nem fotó, hanem Büki, akinek szőre már megőszült, de szemei még mindig sötétek és éberek voltak. Úgy ült, mintha ez a hely az övé lenne, de a farka alig mozgott. Tekintete végigsuhant a tömegen, majd ösztönösen Zsófiban állt meg. A gerincén hideg futkosás futott végig. Hónapok óta Zsófi csak éjjel érezte magát élőnek, amikor Bükihez suttogott a kerítésen keresztül a régi rendőrségi épület mögött, miután mindenki elsétált. Olyan dolgokat bízott rá, amiket másnak nem mondhatott el, titkokat, fájdalmat, és azt, hogy mennyire várja, hogy anyja hazatérjen. Büki nem válaszolt, de figyelt, és ez elég volt.
A gyűrött kék öltönyös férfi túl vidáman kiáltotta: “Ma mindenkinek lehetősége van, hogy a Békésmegye történetének egy darabját birtokolja! Büki, aki öt évet szolgált a rendőrségnél, nyugdíjba vonult, mióta Tóth Hanna nincs közöttünk. Új otthont keres. Adjunk neki egy kis szeretetet, rendben?” Zsófi olyan szorosan markolta az üvegedényt, hogy az üveg bevágta a tenyerét. Márta gyengéden a vállára tette a kezét, de Zsófi elhárította. Körbenézett a tömegen: kíváncsi nézők, talán helybeliek, akik emlékeztek anyjára, vagy csak kíváncsiak az előadásra. De az első sorban két férfit látott, akik nem illettek a tömegbe. Az egyik magas, ősz hajú, fehér inges, farkasmosolyú: Szabó Viktor, a Szabó Biztonság tulajdonosa, akinek nevét óriásplakátokon látta, a “Biztonság, amire számíthatsz” szlogennel. A másik durvább, farmeringje foltos, arca leégett a naptól és ráncos: Kovács “Kokó” János, a megye másik feléről jött gazda. Bükit nézték, olyan vággyal, hogy Zsófi gyomra összeszorult. Próbálta nem Szabóra nézni, de tekintete folyton visszatért hozzá, hidegen és kíváncsian. Kovács viszont nem figyelt különösebben Zsófira, de az összeszorított álláról látszott, hogy haragszik. Az árverés kezdődött: “Kezdjük ötszázezer forinttal. Van ötszázezer forintos ajánlat?” Zsófi szíve gyorsabban vert. Ötszázezer. Az érméi most nevetségesen kevésnek tűntek. Márta kényelmetlenül mögötte állt. Büki figyelt, ahogy az ajánlatok emelkedtek. A baseball sapkás férfi kiáltott: “Ötszázezer!” Szabó ujját emelte: “Egymillió.” Kovács habozás nélkül mondta: “Másfél millió.” A számok ugráltak, a hangok egyre hangosabbak lettek, a levegő feszült és várakozással teli. Zsófi elő
