Lusták vagy félreértés? Amikor a anyós látogatása érzelmi rémálommá válik
Te tényleg lusta vagy! Így fogadunk vendéget? anyósom látogatása érzelmi pokollá változott.
Emlékeztem gyerekkoromra, egy egyszerű szabályra: a vendéget tisztelettel és melegséggel kell fogadni. Anyám imádott főzni, és minden barát vagy családi látogatás ünnep volt. A húgommal segítettünk a konyhában, apám takarított minden a család közös munkája volt, szeretettel. Ez a gyöngédség, a finom illatok és a hangos nevetés jellemezte gyermekkoromat. Már elképzeltem, hogy felnőttként én is így fogom rendezni az otthonom. De az élet néha más forgatókönyvet ír.
Amikor hozzámentem Dávidhoz, úgy döntöttünk, hogy meghívjuk a közelebbi rokonainkat az enyéimet és az övéit. Örömmel fogadtam az ötletet, mert emlékeztetett a gyerekkori otthonomra. A lakásunk hamarosan a meghittség, a hosszú beszélgetések és a jókedv helyévé vált. Aztán egy nap megérkezett ő. Dávid anyja. Egy energikus, szigorú, erős akaratú nő. Kedvesnek és nyitottnak tűnt, de a báj mögött szúrós irónia húzódott, amit nehéz volt elviselni.
Eleinte mindent megtettem. Minden látogatásakor addig tisztítottam, amíg minden csillogott, különleges ételeket készítettem, hogy lenyűgözzem. De anyósom úgy tűnt, eleve kritizálni akar. Az első látogatásánál, miután futó pillantást vetett az asztalra, csattant a nyelvével:
Ennyit tudtál összehozni? Milyen fantáziátlan. Jobbat ettem volna otthon.
Szívem összeszorult, hiszen minden szeretetemet abba a vacsorába fektettem. De nem szóltam semmit a nevelésem megakadályozta, hogy visszaszóljak. Megfogadtam, hogy legközelebb még többet erőfeszítek. Aztán eljött Dávid születésnapja. Órákig főztem, keresgéltem finom recepteket, különleges ebédet akartam készíteni. Az asztal nyögött az ételek súlya alatt. Reméltem, hogy végre egy kedves szót kapok.
De amint belépett a konyhába, megkeményedett az arca. Még le sem ült. Minden fogást megvizsgált, megszagolt, majd így szólt:
Istenem, te komolyan? Ezt nevezed ünnepi ebédnek? Minden túl sós, a pite száraz, a saláták íztelenek. Egyáltalán tudsz főzni?
Nem bírtam tovább. Kimentem az asztaltól, és a hálószobába menekültem, csendben zokogva a párnába. Anyám szavai jártak a fejemben: Te igazi háziasszony vagy, mindent meg tudsz oldani. Igen, csak anyósom előtt nem. Ő folytatta:
Megtanítalak főzni. Gyere el hozzám, meglátod, mi az igazi asztal. Ez itt szégyen. Dávidnak tényleg nincs szerencséje veled.
Megfordult a fejemben, hogy válaszoljak, hogy kiöntöm a szívem. Elmondjam, mennyire kimerítő minden egyes fogadás, hogy próbálok jó feleség lenni, panaszkodás nélkül, anélkül, hogy a férjemre haragudjak a segítség hiányáért, még ha kimerült is vagyok. De hallgattam. És Dávid Ő is csendben maradt, mintha ez nem is érdekelné. Csak a vendégek távozása után jött oda hozzám és suttogta:
Bocsáss meg. Többé nem hívom el. Túlment a határon.
Bólintottam, szó nélkül. Nem anyósom kritikái fájtak a legjobban ahhoz már hozzászoktam. Hanem a férjem csendje, a közönye, mintha erőfeszítéseim láthatatlanok, jelentéktelenek lennének. Akkor értettem meg: nem az étel a fontos, nem a tökéletes asztal. Hanem, hogy legyen melletted valaki, aki támogat, még akkor is, ha csak vajas tésztát tálalsz.
