Régen, amikor még élt, emlékszem, hogy a mostohalányom meghívott vacsorára és a számlánál ledöbbentem.
Hosszú, hosszú idő óta nem hallottam Ágnesről, a mostohalányomról. Amikor felhívott, hogy vacsorázzunk együtt, azt hittem, talán végre közelebb kerülünk egymáshoz. De semmi sem készített fel arra, ami a vendéglőben várt rám.
Rózsavölgyi Balázs vagyok, ötven éves, és már megtanultam megbarátkozni sok mindennel. Az életem nyugodt, talán túlságosan is. Egy kis irodában dolgozom, egy szerény házban lakom, és a legtöbb estémet könyvekkel vagy a híradóval töltöm.
Semmi különös, de nekem megfelel. Csak egy dologgal nem tudtam soha megbékélni: a viszonyommal Ágnessel.
Legalább egy éve nem beszéltünk, talán több is. Sosem voltunk igazán közel, még akkor sem, amikor anyját, Virágot feleségül vettem, mikor még csak tinédzser volt.
Ágnes mindig távolságot tartott, és idővel én is feladtam a próbálkozást. De meglepett, amikor váratlanul felhívott, vidám hangon.
Szia, Balázs! mondta túlzottan lelkesen. Mit szólnál egy közös vacsorához? Van egy új étterem, amit ki szeretnék próbálni.
Először nem tudtam, mit válaszoljak. Ágnes évek óta nem keresett. Vajon békülni akar? Vagy esetleg kötődni próbál? Ha így volt, én készen álltam. Évek óta vártam erre. Azt akartam, hogy végre úgy érezzem, egy család vagyunk.
Persze. feleltem, reménykedve egy új kezdetben. Csak mondd meg, hol és mikor.
Az étterem elegáns volt, sokkal luxusabb, mint amilyenhez szoktam. Sötét fából készült asztalok, lágy fények, fehér inges pincérek. Amikor megérkeztem, Ágnes már ott ült, és másnak tűnt. Mosolygott, de a szeme nem világított.
Szia, Balázs! Megjöttél! köszöntött furcsa lendülettel, mintha erőltetett lenne a nyugalma. Leültem vele szemben, próbálva megfejteni a hangulatot.
Hát, hogy vagy? kérdeztem, remélve, hogy őszinte beszélgetésbe kezdünk.
Jól, jól. felelte gyorsan, lapozgatva az étlapon. Te? Minden rendben? Hangja udvarias volt, de távolságtartó.
A szokásos. válaszoltam, de úgy tűnt, nem igazán figyel rám. Mielőtt bármit mondhattam volna, intett a pincérnek.
A homárt kérjük. mondta, gyorsan rám mosolyogva. És esetleg a marhacsülköt is. Mit szólsz hozzá?
Meglepetten pislogtam. Még az étlapot sem néztem meg, és ő már a legdrágább ételeket rendelte. Vállat vontam, próbálva nem gondolni bele. Persze, ha szeretnéd.
De valami nem stimmelt. Ideges volt, folyton fészkelődött, telefonját nézegette, és alig válaszolt a kérdéseimre.
A vacsora alatt próbáltam mélyebb témákra terelni a szót. Már rég nem beszéltünk, ugye? Hiányzott a társaságod.
Igen. motyogta, fel sem emelve a tekintetét a tányérjáról. Elég elfoglalt voltam.
Annyira elfoglalt, hogy egy évig eltűntél? kérdeztem félig nevetve, bár a hangomban csendült egy kis szomorúság.
Gyorsan rám pillantott, majd visszatért az evéshez. Tudod, a munka, az élet
Szája körül ideges vonaglás játszadozott, mintha valamire vagy valakire várt volna. Próbáltam folytatni a beszélgetést, kérdeztem a munkájáról, a barátaitól, az életéről, de a válaszai mind rövidek és lelketlenek voltak.
Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen, aki nem is tartozik ebbe a helyzetbe.
Aztán jött a számla. Automatikusan elővettem a bankkártyámat, hogy fizessek, ahogy illik. De amikor épp át akartam adni a pincérnek, Ágnes hozzám hajolt, és valamit suttogott neki, amit nem hallottam.
Mielőtt megkérdezhettem volna, gyorsan rám mosolygott, és felállt. Visszajövök. mondta. Csak ki kell mennem.
Bámultam, ahogy eltűnt, és egy furcsa érzés fogott el. Valami nem stimmelt. A pincér átnyújtotta a számlát, és a szívem egy pillanatra megállt, amikor megláttam az összeget. Sokkal több volt, mint amire számítottam.
Néztem a mosdó irányába, vártam, hogy visszajöjjön de nem jött vissza.
Percek teltek el. A pincér kérdőn nézett rám. Felsóhajtottam, és odaadtam neki a kártyát, miközben lenyeltem a keserűségem. Mi a csudát történt itt? Tényleg itt hagyott, hogy egyedül fizessem ki a vacsorát?
Kifizettem, üresen, fáradtan. Ahogy az ajtó felé indultam, frusztráció és szomorúság öntött el. Csak egy esélyt akartam, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy végre igazán beszélgessünk. És ehelyett úgy éreztem, csak kihasznált, hogy ingyen ebédeljen.
De amikor már majdnem kint voltam, egy zajt hallottam mögöttem.
Lassan megfordultam, nem tudva, mit várjak. A gyomrom összeszorult, de amikor megláttam Ágnest állni ott, kifulladtam.
Egy hatalmas tortát tartott a karjában, és úgy mosolygott, mint egy gyerek, aki jól véghez vitt csínyt. A másik kezében lufik lengtek, lebegve a feje fölött. Pislogtam, próbálva felfogni, mi történik.
Mielőtt szóhoz juthattam volna, közelebb lépett, és boldogan bejelentette: Nagypapa leszel!
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, nem értve teljesen a szavait. Nagypapa? ismételtem, mintha lemaradtam volna valamiről.
A hangom enyhén remegett. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, és nem voltam biztos benne,
