Régen, a távoli múltban, egy anya feltételesen szabadlábra került, miután fia büntetését töltötte le helyette. A fiú eladta a házat, és még be sem engedte őt.
Vera Molnár megállt a kis ismerős kapu előtt, háttal a fonott kerítésnek támaszkodva. Mint egy megőrült, rohant a busztól, és már alig bírt lélegezni. Amikor meglátta a kéményből felcsapódó kékes füstöt, kezét a szívéhez nyomta úgy vert, mintha szét akarna repedni a mellkasa. Bár hűvös volt a levegő, homlokát verejték csurgatta. Letörölte egy mozdulattal, majd határozottan benyitotta a kaput.
Tapasztalt szemmel észrevette, hogy a kis pajta meg lett javítva. Fia már nem írt neki, de nem hazudott: az apai házat karban tartotta, ahogy ígérte. Fölugrott a tornác lépcsőjén, kész volt átölelni kedves kicsi Istrákét.
De az ajtót egy idegen nyitotta ki, komor arcú férfi, konyharuhával a vállán.
Kit keres? kérdezte, rekedten, miközben vizsgáló pillantást vetett rá.
Vera Molnár megdermedt.
Hol van Istrák?
A férfi idegesen megvakarta az állát, udvariatlanul bámulva rá. Vera tudta, milyen kinézete van: kopott pufajka, elkopott csizmák, foltos táska minden arra vallott, hogy szegény ember. De nem sétából tért vissza, amikor nyáron vitték el, és most késő ősz volt csak a börtön ruháit hordta.
Istrák a fiam. Hol van? Jól van?
Az idegen vállat vont.
Valószínűleg. Magának kellene tudnia. Már zárta az ajtót, de aztán meggondolta magát. Molnár István?
Vera gyorsan bólintott. A férfi megértő pillantást vetett rá.
Négy éve adta el nekem ezt a házat. Ha akarja, bejöhet
Nem, nem! Vera Molnár intett a kezével, és majdnem leesett a lépcsőről. Megmondaná, hol találhatom?
A férfi rázta a fejét. Vera a kapuhoz ballagott. Elmehetett volna barátnőjéhez, Dorkához, de annak hosszú nyelve volt: tele tömte volna durva szavakkal. És az anyai szív érezte, hogy valami rossz történt a fiával.
Lassan a megálló felé sétálva, sötét gondolatokba merült. Mi történt? Istrák olyan bizakodó volt Négy évvel ezelőtt egy barátra bízta magát, és csalásba keveredett. Ha Vera Molnár nem vállalta volna a bűnt, a fiú sokkal hosszabb büntetést kapott volna. Őt, az idős asszonyt, mindössze öt évre ítélték. Három nappal ezelőtt jó magaviselete miatt szabadlábra helyezték, még a buszjegyét is kifizették.
Egy betonpadon ülve, suttogva mondta:
Hol keresselek, kicsikém?
Könnyek gyűltek a szemébe. A szíve összeszorult, amikor három évvel ezelőtt megszakadtak fia levelei. Most a legrosszabb félelmei igaznak bizonyultak: még a házat is eladta. Zsebkendőjével letörölte az arcát.
Hirtelen egy fekete autó állt meg előtte. Az idegen, a ház új tulajdonosa, egy papírt nyújtott át neki:
Ezt a címet találtam a papírok között. Ha akarja, beviszem a városba.
Vera úgy fogta a papírt, mintha mentőöv lenne.
Köszönöm, fiam, ne aggódj; megleszek. Megnyugodva, a közeledő régi busz felé indult.
Fél óra zötykölődés, aggodalom és tévelygés a városban: végül egy rozoga ház harmadik emeleti kapuja előtt állt. Többször megnyomta a kaputelefont, és visszafojtotta a lélegzetét. Talán szörnyű hírel nyitnának ki. A könnyek ömlöttek arcon.
Amikor kinyílt az ajtó, öröme határtalan volt: összegyűrten, kissé részegesen, de életben az ő Istrákja! Zokogva ölelte volna meg, de a fiú egyáltalán nem örült neki. Hátralépett, félig nyitva tartva az ajtót:
Hogy találtál meg?
Megzavarodott a hideg fogadtatástól, nem tudott mit felelni. István megfordította, és a lépcső felé tolta:
Sajnálom, anya, de nem jöhetsz be. Egy nővel élek, aki utálja a volt elítélteket. Boldogulj, nincs egy fillérem sem.
Vera próbált a ház eladásáról beszélni, de az ajtó becsukódott mintha pisztolyból lőttek volna a szívébe. Már nem sírt. Lefelé ballagott a lépcsőn. Dorkának igaza volt: egy gazembert nevelt fel. Be kellett ismernie, és elviselnie a szavait, fedél nélkül.
Visszatért a faluba, de a sors még keményebb volt: Dorka hat hónapja meghalt; a házát most már idegen unokák lakták. Egy finom esőben a buszmegállóban keresett menedéket, a jövőjén töprengve.
Egy autó fényszórói meglep
