Amint nyugdíjba mentem, elkezdődtek a problémák így tárul fel az öregség, ami felfedi az évek során felgyülemlett magányt.
Hatvan éves vagyok. És most érzem először, hogy mintha már nem is léteznék: sem a gyerekeimnek, sem az unokáimnak, sem a volt férjemnek, és legkevésbé a világnak.
Testileg itt vagyok. Sétálok az utcán, elmegyek a gyógyszertárba, kenyeret veszek, felseperem az ablakom alatti udvart. De bennem egyre nagyobb üresség tátong, most, hogy már nem kell rohannom a munkahelyemre. Most, hogy senki sem hív fel, hogy megkérdezze: “Anyu, hogy vagy?”
Egyedül élek. Már régóta. A gyerekeim felnőttek, mindenkinek megvan a maga családja, más városokban élnek: a fiam Budapesten, a lányom Debrecenben. Az unokáim nőnek, és alig ismerem őket. Nem látom, ahogy iskolába mennek, nem kötök nekik sálat, nem mesélek nekik estére. Sose hívtak meg, hogy meglátogassam őket. Egyszer sem.
Egy nap megkérdeztem a lányomat:
Miért nem akarod, hogy eljöjjek? Segíthetnék a gyerekekkel
Ő meg hidegen, de nyugodtan válaszolt:
Anyu, tudod a férjem nem bír el. Mindig beleülsz mindenbe, és a módod sem mindegy
Szíven ütött. Megalázott, dühös és megsértett lettem. Nem akartam erőltetni magam, csak közel lenni. De az üzenet világos volt: Nem vagy kívánatos. Sem a gyerekeim, sem az unokáim körében. Mintha kitöröltek volna. Még a volt férjem is, aki egy közeli faluban lakik, soha nem talál időt, hogy találkozzunk. Egyszer egy évben kapok egy rideg karácsonyi üzenetet, mintha csak kegyelemből jönne.
Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem: végre lesz időm magamra. Elkezdek kötni, reggeli sétákat teszek, elkezdem azt a festőtanfolyamot, amiről mindig álmodtam. De a boldogság helyett jött a szorongás.
Először furcsa tünetek jelentek meg: szapora szívverés, szédülés, a halál mély félelme. Több orvosnál is megfordultam. Végezték a vizsgálatokat, EKG-t, MRI-t minden rendben. Aztán egy orvos így szólt:
Asszonyom, ez lelki eredetű. Beszélnie kellene valakivel, társaságra lenne szüksége. Nagyon magányos.
És ez rosszabb volt bármilyen diagnózisnál. Mert nincs olyan gyógyszer, ami meggyógyítaná a magányt.
Néha csak azért megyek a boltba, hogy halljam a pénztáros hangját. Máskor a parkban ülök egy könyvvel, úgy teszek, mintha olvasnék, remélve, hogy valaki odajön. De az emberek mindig sietnek. Mindenkinek van célja. Én meg csak létezem. Lélegzem. Emlékszem.
Mit rontottam el? Miért távolodtak el a családomtól? Egyedül neveltem fel őket. Az apjuk korán otthagyott minket. Két műszakban dolgoztam, főztem, vasaltam az iskolai egyenruháikat, ápoltam őket, amikor betegek voltak. Nem ittam, nem jártam el. Mindent odaadtam, amim volt.
És most csak egy felesleges darab vagyok.
Túl szigorú voltam? Túl parancsolgató? Csak a legjobbat akartam nekik. Azt akartam, hogy jó és felelősségteljes emberek legyenek. Távol tartottam őket a rossz társaságtól. És a végén egyedül maradtam.
Nem kérlek szánalmat. Csak meg akarom érteni: tényleg olyan rossz anya voltam? Vagy ez csak a modern élet ritmusa a hitel, az iskola után, a végtelen rohanás , amiben már nincs hely egy idős nő számára?
Valaki azt mondja:
Találj magadnak társat. Iratkozz fel egy ismerkedős oldalra.
De nem tudok. Nem bízom könnyen. Ennyi év egyedüllét után már nincs erőm, hogy kinyíljak, beleszeressek, beengedjek egy idegent az életembe. Ráadásul az egészségem sem a régi.
Dolgozni sem tudok már. Legalább akkor volt egy közösség: beszélgetések, nevetés. Most csak csend van. Olyan súlyos, hogy néha bekapcsolom a tévét, csak hogy halljak valaki hangját.
Néha azon gondolkodom: ha eltűnnék, észrevenné valaki? Sem a gyerekeim, sem a volt férjem, sem a harmadik emeleti szomszéd. És ez a gondolat rettegéssel tölt el.
De aztán mélyet lélegzek. Felkelek, készítek egy csésze teát a konyhában, és azt mondom magamnak: talán holnap jobb lesz. Talán valaki eszébe jutok. Talán egy telefonhívás. Egy levél. Talán még számítok valakinek.
Amíg van remény, élni fogok.
